Brománcot és szerelmet emlegetni mindig kényes dolog, mert ezek könnyen félreérthető fogalmak. Ezért kissé félve lapoztam fel - Chayiana ajánlása nyomán - a Hypable cikkét, amelynek címe "Merlin retrospektív: Merlin és Artúr plátói szerelmének története".

Ám a félelmem nem igazolódott, az írás távol áll a kamaszlányos ábrándozásoktól, a szerző, Selina Wilken a sorozatzáró epizód után komolyan mélyed el Merlin és Artúr rendkívüli barátságában.

Olyannyira, hogy elolvastam és - bevallom - megkönnyeztem a cikket. Annyira szép és mély írás a sorozat esszenciájáról, hogy úgy gondoltam, a magyar fordításnak itt kell állnia.

A kutya fáját, még fordítás közben is megkönnyeztem...

Figyelem! A cikk a további képekkel együtt a sorozat befejezésére vonatkozóan súlyos spoilereket tartalmaz!

A Hypable csapatának egyik tagja megosztja gondolatait a Merlin-fináléról, megvizsgálja Merlin és Artúr kapcsolatának érzelmi tanulságait, és elárulja, miért csinálta pontosan jól a BBC.

Úgy érzem, a Merlin előszava az 500 nap nyár stílusában szólhatott volna úgy, "Ez nem egy szerelmi történet. Ez egy történet a szeretetről."

Sosem voltam Merthur hívő. Az Artúr/Gwen páros ejtett rabul az első alkalommal, amint és ahogyan Artúr kimondta, "Guine-vere", majd örömmel láttam, ahogy túljutottak az akadályokon, és összeházasodtak. Ám a Merlin igazán sosem a romantikáról szólt, és mindig jobban érdekelt a középkori világ, a családi viszonyok kuszasága, a lovagok bajtársiassága és Morgana bukása. Merlin és Artúr barátsága nagyszerű volt, de sosem gondoltam többnek a sorozat egy újabb aspektusánál.

Aztán megtörtént a finálé, és rájöttem, hogy tévedtem. Mert a sorozat lezárása nem egy nagyszabású, pörgő tempójú csatát hozott, ahogyan vártam volna, hanem a két főszereplő csöndesen személyes, bensőséges jeleneteinek sorát, miközben mindenki más margóra szorult vagy minden fanfár nélkül távozott (Guinevere kivételével, aki Camelot trónjára lépve szép lezárást kapott) - és a történetnek pontosan így kellett befejeződnie.

A Merlin sosem Artúrról és Gwenről szólt, nem is Morganáról vagy a lovagokról. Még csak nem is Artúrról. Igen, ezek mind fontosak voltak a történet szempontjából, és a legenda szempontjából, amelyből a történet táplálkozott, de bármennyire is élveztük ezeket, a sorozat magját nem ezek adták. A BBC Merlinje mindenekelőtt Merlin érzéseiről szólt Artúr iránt: a barátságról, a hűségről, az odaadásról - és igen, a szeretetről.

Nem kezdek pszichoanalízisbe egy fiktív karakter kapcsán, nem kezdek el spekulálni arról, milyen érzéseket táplált vagy nem táplált Merlin Artúr iránt ekkor vagy akkor - amúgy is úgy vélem, akad számos rajongó, aki felkészültebb nálam erre a feladatra. Maradjunk abban, hogy bármilyen jellegűek is voltak, táplált érzéseket Artúr iránt, és hogy végeredményben ez szabta meg az útját és a sorozat irányát.

Merlin eljött Camelotba, találkozott Artúrral, és megvetette. Merlin találkozott a nagy sárkánnyal, és megtanulta, hogy a fenébe is, meg kell védenem azt a hülyét, aki utál engem. Aztán Merlin lassan felismerte, hogy Artúr nem csupán nem utálja őt, Artúrnak szüksége van őrá. Igen, a varázserejére volt szüksége, de ezt Artúr sosem tudta. Artúr szemszögéből neki Merlinre volt szüksége. A sorsukat talán kőbe vésték, ám a tapogatózó barátságuk és az egymás iránti kelletlen ragaszkodás csak belőlük eredhetett - és mi öt frusztráló évadon át figyeltük, ahogy ezt felépítették.

Alexander Vlahos Merlin és Artúr "plátói szerelmi történeteként" jellemezte a finálét. És pontosan az is volt. Az egész sorozat olyan volt, mint egy klasszikus "összejönnek-nem jönnek" történet, csakhogy ahelyett, hogy ez valamiféle kiszámítható zárójelenet felé építkezett volna, amelyben hangos, érzelmes zenére elcsattan a csók az esőben, a Merlin sokkal komplexebb végkifejletet épített; olyat, amelyben mindkét ember elfogadja a másikat, nem többnek és nem kevesebbnek, hanem annak, ami, és felismeri, hogy amikor mindennek vége, senki mást nem szeretne jobban maga mellett tudni.

Az utolsó epizód elhozta ennek a szerelmi történetnek a betetőzését, benne volt minden, aminek kellett, és még annál is több. Ha ez igazi románc lett volna, a Casablanca, a Szerelmünk lapjai és a Büszkeség és balítélet végét láttuk volna egybegyúrva - ez azonban nem románc volt, annál sokkal tartósabb és mindent magába foglaló.

Mikor minden más eltűnt, már csak Merlin és Artúr maradt. Artúr, aki Merlin karjaiban haldoklik, Merlin szemébe néz, és azt kéri, "Csak tarts!" A búcsú helyett pedig azt mondta, "köszönöm". Miközben számos dolog maradt kimondatlan kettejük között, számos dolog maradt, amit Artúr nem tehetett meg, békésen halhatott meg egy olyan ember karjában, aki szerette őt.

Merlin az, aki végül egyedül marad, ahogy mindig is élt, és ebben rejlik az igazi dráma. Ám a sárkány megadta neki azt a pici, apró porszemnyi reményt, ami egyszer és mindenkorra bizonyította, hogy Artúr az egyetlen, ami igazán számít Merlin számára: "Ez nem a vég. Artúr újra eljön."

Ezért hát évezredekkel később Merlin még mindig Avalonnál jár. Még mindig Artúrt várja. "Arra születtem, hogy szolgáljalak" - mondta neki egyszer, és ez így is lesz mindig. "Maradj velem" - kérte, de Artúr nem tudott maradni. Helyette Merlin maradt meg Artúr közelében.

Ez nem arról szól, hogy ki milyen párosításról ábrándozik. Nem a románcról szól, vagy hogy belelátunk-e ilyesmit. És ha bárki a szemét forgatja, mondván, "te jó ég, fogadd már el a Merthur tényét", az nem ugyanezt a sorozatot látta. Nincs itt mit belelátni, nincs a "fejünkben létező kánon", vagy más rajongói feltételezés. Csak a nyers, őszinte történet, amit a Merlin írói kellő bátorsággal pontosan úgy meséltek el, ahogyan kell, és amit a színészek dicséretes méltósággal és tisztességgel kezeltek.

Artúr király legendája minden idők egyik legnagyszerűbb története. A Merlin fogta ezt a történetet, és még jobb formában mesélte el. Mert a történet nem csak Merlin és Artúr barátságáról szólt, nem is csupán lovagiasságról, varázslatról és Britannia romantikus, vágyott aranykoráról.

Ez a történet arról szólt, hogyan válik teljessé Merlin és Artúr kapcsolata. A közös végzetükről szólt, a tényről, hogy még a halál sem tudja elválasztani őket, a tényről, hogy mindig egymásra fognak találni. És nincs is ennél nagyobb történet, sem olyan, amit érdemesebb lenne elmesélni.

Felejtsük el Rómeót és Júliát! Felejtsük el Jacket és Rose-t! Felejtsük el Frodót és Samut! Felejtsük el Buffyt és Angelt! Soha semmi, semmi nem lesz olyan drámaian, gyönyörűen szívszorító, mint Merlin és Artúr története.

"Nem fogsz búcsúzkodni" - mondta neki Merlin. "Nem, nem" - felelte Artúr. És egyikük sem tette meg soha.